|
Végtelen hálával gondolok id. Varnusz Xavér barátomra..és arra, hogy mennyivel más ember lettem volna, ha ővele nem találkozom! Ez a Nagy Mária, aki ma vagyok, nem létezne! Én is azt kívánom, hogy gyógyuljon meg és legyen boldog, mert ő csak az lehet!
|
|||
 |
 |
||
 |
|||
Kínai tájak, a kilenc szent hegy képe, csodálatos keleti fák.....- Kapaszkodó gyökerekkel, égre kaszáló ágazattal, nemes és könnyeden büszke lombkoronával.
Észrevettem ezt, hogy egyedül van velük, én is halkan tapsolni kezdtem és ingatni a testem, ahogy ők. Majd, ahogy körülnéztem, elég különös dolgot láttam, amit először fel sem fogtam: az a betegem, akit 15 éve kezeltem, és azóta teljesen megközelíthetőnek tűnt zárkózott, bizalmatlan arcával, rettegve vigyázott távolságtartásával, akinek szorosra zárt ajkai közül nem sikerült előcsalnom egyetlen emberi szót sem, amikor a múltkoriban öles léptei nyomába szegődtem és vállát megérintve megszólítottam, nos, most láttam, hogy ez a beteg mosolyogva engem néz, és ahogy találkozott a tekintetünk fejbiccentéssel és szájmozgással köszönt nekem.
Varnusz Xavér fotóművész képe alá
Pitypangok a réten
Koronás fejű pitypang -királyok
Büszkén álltok és várjátok a feléledő szelet,
hogy sarjatok a világ száz tája felé vigye dicső híretek.
Varnusz Xavér azonos című fotójához.
Az Acélember
Vöröslő ég alatt, dús lombú fák koronájától övezve állt az Acélember.
Darabos tömbökből tákolt ruhában, arcát az égnek emelve. Súlyos csizmájával szinte belefúródni látszott a mázsás kőtömbbe, amely magaslatról mindenki jól láthatta bősz erőfeszítését, ahogy a napsugarakat jelentő érccsöveket a magasba emelte.
Az acélrudak akár az ujjai meghosszabbításai is lehettek volna. Egybe nőtt velük, ahogy csillogtak-villogtak a vakító napsugarak hullámverésében.
A háttérben erősáramú vezetékek oszlop-kolosszusai magasodtak merészen a tarajos-bodros feketéllő fellegek alatt. Sokágú, jól megszerkesztett karjaikkal könnyedén tartották a messze futó dróthuzalokat. Délcegen álltak az erő égbe törő tornyai, dölyfös magamutogatással mutattak fricskát az acélember erőlködése felett lélektelen, modern, mérnöki pontossággal kiagyalt modern szörnyetegekhez illőn. Ők a kőbányai látkép bősz titánjai.
Az acélember észre sem vette őket, nem törődött velük, csak egyetlen pontra figyelt: a kezében tartott sugárköteg gyújtópontjára. A tenyerében szinte összeolvadtak a szanaszét futó napsugár-huzalok.
Mindebből mit sem sejtettek a parkban vidáman sétálgató felnőttek. Őket leginkább a tó romantikája, a vízen ringó vadkacsák könnyed bája ejtette rabul, akik fiaikat nevelgették a nádasban.
Időnként felmorajlott a víz közepén működő frissen telepített szökőkút árja, csak úgy táncolt a sok apró vízcsepp, majd elhalva aláhullt.
Az acélembert inkább a gyerekek szerették. Hosszú percekig kuporogtak súlyos köpenye védőbúrája alatt, keskeny hátukat a súlyos csizmáknak vetve, hogy aztán hangos kacagással- a lenyúló sugarakba kapaszkodva, vessék magukat a mélyebben fekvő lankásra, ahol egy sétáló út is futott. A sétára vitt kutyák kedvenc találkahelye.
Az acélember valamiféle védelmet és nyugalmat sugallt súlyos és darabos alkata ellenére.
Mert azt senki sem tudhatta, hogy amikor leszállt az este, és mindenki hazatért meghitt otthonába, ő csendesen megérintette a százmérföldet lépő csizmát keskeny ujjaival, majd szemét végigpásztázva a park fáin, apró füvein, lehajolt és beszélt az apró virághoz, ahogy fejecskéiket sorra végigsimogatta.
De a kevély erősáramú oszlopok sem tudták ezt, hogy titáni nagyságuk összehasonlíthatatlan az Acélember sorsával, aki fémborítása ellenére mégis olyannyira és visszavonhatatlanul emberi!
|
|||
|
|
|
|
|
|
|
|||
Amiatt, mivel Te is szépeket tudsz mesélni, ....bizonyára öröm lesz majd az unokáidnak,, amikor 110 évesen olyan leszel majd nekik, mint egy drága-borostás- madárka és csak azt akarják hallgatni, amit Te mesélsz: sohase mást!
Pelikán
Líbiai hangulatú kép,
akár mozaik is lehetne
Krausz Margit festménye
Állt a madár
szinte megbillentve a teret
Hosszú nyakát karcsú ívbe hajtva,
ami visszafordult, akár a
múltba merült emlékezet,
hogy önmagából táplálja a jövőt.
Nem zsiráfnyakú vágy, mely önnön
önző céljainak hódol.
A gyönyörű nyak nem öncélúan pózol,
bár begyében száz égő kincsét rejti.
Téglavörös fényű pompás tolla
nyugtató és fojtott akár egy ékkő.
Ahogy feltépi bensőjét, tudása
már az arra éhezőké.
MEDITÁCIÓ
Krausz Margit hasonló c. képe alá
Imámban én szólok Hozzád, Uram.
Meditációmban Te beszélj!
Engedd, hogy odébb toljam magam
Kicsiny rést adj, hogy ideférj!
Kérésemmel nyaggatlak, Uram
Nem elég soha, ami van.
Adj egy kis békét nekem
Hogy el tudjam oldozni magam...
Szemem sarkában a tenger,
cseppjének sós vizű partjain
Te ülj és várj rám Uram
s átvergődöm sorsom gátjain
Engedd lecsendesedni az Űrt
mi bennem üti a tamtamot
- zakatoló zörgő óramű-
Ne küdd rám még a holnapot!
Egy csöppnyi időt kérek, Uram
Kis szusszanásnyi tért.
míg vársz rám lehúnyt pillám alatt
hol én hallgatok, csak Te beszélj!
Szín-játék
Színre szín és napra nap
neveden szólítalak
Színre vinni életed
vallva színt mivé lehetsz.
Színjátéknak tűnik neked?
Írd újra, s mássá lehetsz.
Buzás Kálmán beszéde
--Krausz Margit: Kapuk
Az indító zene – a Radeczky mars egy régi kultikus dolgot juttatott eszembe a kiállítás kapcsán. A hazaérkező római katonák a diadalíven a megtisztulást jelentő kapun léptek be a városba fegyvertelenül. Polgárokká vedlettek…
Bezár. Ennyit jelent az ó-török eredetű kapu szó, amelyet már 3000 éve használunk. Védelmet jelent, ha ellenség közelít, és kinyílik, ha barát áll előtte. Mindenkinek mást jelent, de mindenhol és mindenkor egy határt. Sokszor vágyakozunk, hogy belépjünk valahová, máskor kívánjuk, hogy kilépjünk, elmeneküljünk, s ezt vívódást érzékelhetjük Krausz Margit itt látható munkáiban, amelynek címe Kapuk.
A cím azt sugallja, hogy tematikus kiállításra jöttünk, de nem ilyen egyszerű. Ez a kiállítás, egy utazás térben, időben, gondolatban és lélekben.
Utazás a térben, mert a világ tájairól megfestett anzikszok láthatók, mint a RÓMAI ALKONY, ahol lemenő nap lassan csorog végig a falakon, de már látszik az este a Szent Péter Bazilika keleti oldalán. A két kép Észak-Afrikába kalauzol a SIDI BON SAID és a SOUSSE, amely a legerősebb napsugarak kontrasztjait mutatja meg, de nem is akárhogy. Az elképesztő látásmóddal festett SOUSSE, amit csak jó szemű festőművész tud. Vegyék észre! A tunéziai türkiz és a vakító fehér − Margit képein megfordult. A hófehér házak kékek és az ég fehér. Ezt a technikai bravúrt csak a Photoshop tudja, a jó festőn kívül. Az esős Angliába kalauzoló WOLVERHAMPTONI katedrális KAPUja amelyen szinte csillog az esőáztatta padozat.
És persze a számunkra oly kedves erdélyi székely kapuk, amelyek az ERDÉLYI KAPUALJAK című munkán rejtőznek, a házak és tetők kavalkádjában. Margit bátran felülfestve az organikus szimbólumokat, fürtöket, virágmotívumokat nem elkülönülten, hiszen ez a magyar kultúra, a hovatartozása jelképe.
Utazás az ontogenetikus időben, mert a tárlat AZ ÉLET KAPUJÁtól, a Mennyország kapujáig, az utunk végéig vezet. AZ ÉLET KAPUJA című munka mely jól választottan az első helyre került a tárlaton egy virág, vagy egy genitalia, amelyben kicsiny mag terem. Egy nyitány az új élet kezdete. A kapu számomra egy nő. Mindig vár, nem enged be bárkit, mindig biztonságot jelent, rejtély van mögötte, de ha van kulcsod hozzá könnyen megismerheted. Nekem a kapu Anya és feleség. Egyébként talán érdekes, hogy az indogermán nyelvekben a kapu általában nőnemű szó: oroszul varota, németül die Tür.
AZ ÚT VÉGE és a FÉNY FELÉ című kép azt sugallja, hogy út végén is egy kapu vár mindannyiunkat, a Mennyországé, vagy a pokolé, a sötétségé vagy a fényességé. Ki hova tart?
Utazás a szakrális és vulgáris síkok között, hiszen jól tudjuk a templom kapuk határok a két világ között. A kapu vagy ajtó szimbolizálja az átjárást két állapot, két világ között, az ismert és az ismeretlen, a fény és a sötétség között. A kapu mindig rejtélyre nyílik.
Ezt a rejtélyt oldja fel egy meghökkentő gondolattal és bravúros technikai megoldással Krausz Margit a festőállványon található képpel. KÍVÜL BELÜL nem nagy talány rálelni a mintázott épületre – különösen egy kőbányainak a Lechner-féle Szent László templom könnyen felismerhető ornamentikája, körvonalai, vagy mégsem, mert a színei, a díszítő motívumok a belsejét sejtik fel. A technika is kedvez a megoldásnak. Az akvarell áttetszősége engedi, hogy betekintsünk az ismeretlenbe. Az akvarell itt titkot tár fel, mint a nyíló kapuk.
Máskor az akvarellje dinamikus és pszichológiai értéke van, mivel nemcsak utat mutat, hanem teret nyit, hogy átlépjünk a titkolt másik világ felé vezető útra.
Ezen a kiállításon Margit még egy utazásra invitál bennünket a történelmi korokba amelyeket gyakorló rajz- művészettörténet tanárként jól ismer. A romántól a gótikáig, bizánctól a szecesszióig. Az ő alkotói hangulata határozza meg az utazás irányát.
Láthatunk a tölcséres bélletű, csúcsíves kapuk egymásra festett ritmusát, amelyek romkert hangulatot, mint a TÖREDÉKEK. Elvezet a gótikus finomművű fülkesorok és rózsaablakok, fonódó csúcsívű karcsú oszlopok az oldalhajóiba, mint a GÓTIKUS TÖREDÉKEK, vagy a TITKOS ÁTJÁRÓ című képen, ahol a templomok valós érzetét mutatja. A KÍSÉRTET KASTÉLY reneszánsz töltetű, kifejezetten kedves, mesekönyvbe illő illusztráció.
A kapuk most és mindig itt vannak körülöttünk, mindig döntéshelyzet elé állítanak. Könnyű annak, aki átlát rajtuk. EGY PILLANTÁS avagy A LÉLEK KAPUJA című munka, melynek szimbolikáját mindannyian ismerjük a régi szólásból, „A szem a lélek tükre” valami fájdalmat, vagy végtelen mély félelmet sugall. A többször, több réteggel átfestett akvarell, már nem enged betekinteni. Ez a lélek már szigorúan zárt kapu számunkra.
Krausz Margit mindent tud az akvarellről. Ha akarja sejtelmes, mint a FÉNY FELÉ, ha akarja reneszánszosan kontrasztos, mint Sid Bon Said KAPUja. Ha akarja szecessziósan hömpölygő, mint az BELÉPŐ, impresszionista, mint a kapuban álló szerelmespár.
Betlehemben egy kicsinyke téren egy kettévágott kapu vezet Krisztus szülőhelyéhez. A középkor elején falazták be rabló lovasok és tolvaj szekerek ellen. Most is egy méteres nyílás van rajta. Csak meghajtott derékkal léphetünk be. Ez AZ ALÁZAT KAPUJA, a szeretet és a jóság előtt hajtunk itt fejet. Mint ahogy Krausz Margit minden képével egy új, egy másik világba citál minket, alázattal és szeretettel Köszönjük az utazás, máskor is veled tartunk.
Budapest- Kőbánya Artotéka 2010. március 4.
Buzás Kálmán
Jézus szobor egy síron
|
|||
|
|
|
|
|
|
|
|||
"Önmagából kifoduló
horizont tengelyén
Jéghideg testre boruló
erezett lég-lepel.
Csupasz fák megbillent
rémült kapaszkodással
erezik az ég fájdalmas szövetét
Varjak ravatali komor tánca
akárha lángszárnyú angyalok
adják tudtul, amiben hittél:
Már rég halott!"
Füvek tánca a szélben
A halál egy szürke álom?
Csak egy derengő feledés?
Hogy vége a télnek és új élet sarjad.
De van-e igaz élet a halál előtt!?
A füvek kecses tánca varázslat-e,
avagy egy apró remegés
belefeledkezve a létbe ?
Mely elhiteti veled: öröklét a részed.
Aztán hidegzuhanyként ér
az egyre újabb és fájóbb felébredés!
.
BOHÓC
Tűzpiros orr egy fehérre mázolt arc közepén.
Szemében sírós nevetés.
Fogai rácsán felbukó szavak.
Futnál magadtól Te bolond!? Lábad
a Semmi ágába akad!
Egy boldog ember
Varnusz Xavér fotója
Van, aki őt bolondnak nézné, ahogy cirádás botjára támasztotta gyönyörű gyűrűkkel ékesített kezét. Az ujjai végén a körmök kehelyalakot formáltak. Arcvonásai letisztultságot, nevetőráncai jóságot sugároztak, amint nagy, díszített köpenyébe burkolózva, szinte kiemelkedett a szürke járókelők közül. Jelentőségteljesnek látszott. A művész legalábbis tisztelettel adózott hétköznapiságot maga mögött hagyó alakja előtt. Hosszú hajával és nagy szakállával keretezett arcából szemei már egy távoli szellemi világba vesztek, ahol a reggeli szél ébred és a szív énekel..
Ahol már nincs értelme különválasztani örömöt a bánattól, hiszen harmóniává szelídülnek abban, aki már sohasem válogat, és nem vár el, de nem is kér semmit senkitől. Tőle sem várhatsz mást, csak önmagát, kopott és nevetséges gúnyában is csak a világban feloldódó lényegét. Megállsz mellette, nyitott szívvel, és hallgatva monoton énekét, elhiszed, hogy ezzel akár esőt hoz, vagy vihart kavar. Már ha érdekelnék az efféle világi dőreségek. De ő csak van, létezik és nemigen érdekli, hogy szeretik, vagy megvetik.
Akár a nagy Árkánum, a bolond: kezdet és vég egyszerre. Ostoba és bölcs egyszerre, aki nem fél a szakadéktól, számára egyszerűen nem létezik veszély. Ha hallgatod dalát, vagy eszelős szemébe tekintesz, lehet, hogy mint a régi korok sámánjai messzi távoli világokba ragad,és fut veled oda, ahol nem ér utol az emlékezet. Csak Te vagy, és már ő sincs….
Nincs, nincs, nincs…
Sejtelmes áttűnő látomás!
Mely bizonyságul most kőbe öltözött!
Testén lecsurgó hideg kék fény.
Arcán derengő alkonyat.
Lesütött szeme a szívedbe néz.
Úgy megborzaszt, hogy felriaszt.
Hogy végre észrevedd,
kiszabott időd lassan lejár.
A sorsod bevégeztetett.
Utad végén botorkálsz,
ahol csalán és gaz virít.
ujjak mutatnak rád a rútul
a pohár most is csordultig tele.
Este van, temetői sétádnak vége.
Csak egy gyönyörű szobor volt
aki fájdalmas arcával rád ragyog.
Holnap egy új nap lesz
Te döntesz, miként folytatod.
Köszönöm Varnusz Xavér fotóművésznek -(tudom, hogy nem szereti ezt a cimkét, de nincs rá más szó, ami kifejezi tiszteletemet az alkotásai iránt) -, hogy gyönyörű képeit rendelkezésemre bocsájtotta. Nagyfiam, Lobmayer Tamás és az ő képei weboldalam gyönygszemei.
Siratók és a Pianissimo képekhez
Hogy miért is szeretem Varnusz Xavér művészetét?! Fotói maguk beszélnek erről, hiszen- ahogy Tőle tudom- száz szóval sem lehet elmondani egy képet. Dadog a szó, megbicsaklik a mondat, cserbenhagy az emlékezet. De a képek némán szólnak. Magukhoz vonzzák a pillantást, a fény és az árnyékok váltakozása mozgásélményt keltenek, így teljes valónkkal részesévé válunk örökkévalóságba merevített (menekített) jelenüknek, ahonnan néma ajkú szoboralakok fordítják felénk tiszta arcukat. Lágy szomorúság lepi be barnásarany csillámporként megbonthatatlan nyugalmukat, melybe beleolvas az emlékezés, amely túllép azon, ami rossz volt és megőrzi mindazt, ami szép. Az erkölcs itt már csak esztétikai alapon válogat.
Az egy sorban vonuló, lágyan leomló ruhába öltöztetett alakokon, a ritmusban szétszórva fekvő sírokon végigfuttatva szemünk, akár egy mantra, amely ha belső odaadással párosul, elrepít bennünket ősvalónk nyugalmába, ahol már nem válik ketté születés és halál, felejtés és emlékezés, mozgás, és mozdulatlanság. Itt csenddé simul a lárma, és szívünk ütemes dobbanása halk pianissimóként olvad az örökkévalóság játszi ritmusába.Csak az nem hal meg, aki emlékezik, és az, aki megőrződik szerettei vagy az Isten emlékezetében
|
|
|
|
|
||
Zenés irodalmi, képzőművészeti rendezvényen szerepel június 24-én a Pataky Művelődési Központban főmunkatársunk, dr. Nagy Mária Magdolna verseivel és Varnusz Xavér Rajmund zongora- és fotóművész, akit tárcaíróként, valamint a legutóbbi Szívtárs címlapfotósaként olvasóink is ismerhetnek...
Műveikből Dósa Gyöngyi, a Művelődési Központ munkatársa ad elő részleteket.
A műsor vendége lesz Krausz Margit festőművész, kinek képeihez írt verseket is hallunk.
Az epizódok között Varnusz Xavér Rajmund rövid összekötő improvizációkat zongorázik.
A rendezvény háziasszonya Vazinay Mária a Kőbányai Képző- és Iparművészeti Egyesület elnöke.
A műsor végén a Scheller szőlőbirtok borait lehet megkóstolni és lesz meglepetésvendég is.
A rendezvény pontos helyszíne:
Kőbányai Pataky Művelődési Központ Szabó Ervin Könyvtára, Budapest, Szent László tér 7-14. (Telefon: 261-6001
)
és időpontja:
2009. június 24., 17.00 óra
További információk a művészeti találkozó szereplőiről:
Dr. Nagy Mária Magdolna * A verselő lélekgyógyász
Varnusz Xavér két írása: Behálózva * Egy ember a Conti utcából...
A képek és a művek egy része itt megtekinthető: www.nagymaria.eoldal.hu
Ezt az oldalt Krausz Margit Mítosz és Tánc című festményeivel illusztráltuk.
